Émile M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogy a magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert oly ádáz elnyomó, ezért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mélyreható stílusáról ismert író, aki Histoire et utopie című munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; román neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően párisi: Erdélyben született, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjének a fia volt. Gyermekkorának mumusa a csendőr… Hacsak messziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez volt az idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva minden magyartól.
     Ezt az irtózatos, utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan ismerjük. Én, egy országban nevelkedvén E. M. Ciorannal, Habsburg-jelmezében… utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem, lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a flic a garde-mobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változataiban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit.
     Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis Ciorant választanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélységeinkből is. Oly kedvemre valóan hiperkulturált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványra feküdnie, gátlástalanul vall: lelkünkből beszél.

ILLYÉS GYULA

Miféle anyag vagyok? – kérdezi egy fiatal lány önmagától, társnője közelségének érzéki hatásától megbolygatva.
Néha mintha elfelejtenénk: érzelmek és erotikus vágyak sose tűrték magukon szabályok béklyóit.
Gordon Agáta első, lírai karakterű regényének ifjú hősnői, miközben élik a maguk hétköznapi életét, próbálják legalább a maguk számára lakhatóvá tenni a „férfiasan” kegyetlenre sikeredett világot.
És ahogy megismerjük a regény szereplőit, megrendülve ráébredünk: féltékenység és szégyen, vágy és érzelem a titkos indítéka minden lépésnek a másik ember felé.

A szerző a nagyhírű Alfred Egyetem meghívott oktatójaként érkezett az Egyesült Államokba. Alig pár hónapja tanított, amikor egyik tanítványa zaklatással vádolta. A vizsgálat során felmentették a vád alól, és hazatérhetett. Fekete László megdöbbentő és szubjektív önvallomása két nemzedék, két kultúra és két földrész találkozásáról.
A ’80-as, ’90-es években alapvető paradigmaváltás zajlott a nyugati világban. A szexuális forradalom szabadsága a visszájára fordult. Egyre több merev szabály született a párkapcsolatok terén. A nők egyenjogú félként jelentek meg a mindennapi életben, és ez a tény teljesen átrajzolta az udvarlási és a szexuális szokásokat. Két nemzedék értékrendje feszül egymásnak – kölcsönösen nem értve, megvetve és lenézve a másikat. Az idősebb nemzedék nem fogja fel, hogy a mai fiatalok mások, másként gondolkoznak a szexről és a párválasztásról. A fiatalok pedig nem értik – és ami súlyosabb – nem is akarják megérteni a közöttük botorkáló őskövületeket. A Megmenekülési hajónapló a paradigmaváltás pillanatát ragadja meg, annak minden hátulütőjével, mocskával, tragédiájával. Eljött az ideje, hogy odafigyeljünk egymásra.
Ezt a könyvet talán nem fogja mindenki olvasni, de mindenki beszélni fog róla.

A Clevelandben élő Kathleen Mátrai már az esküvőjét tervezgeti egy jóravaló amerikai fiúval, mikor rég látott nagynénje, Sári néni meghívja egy hónapra az olasz Riviérára. Itt ismerkedik meg Lászlóval, az Olaszországban élő gazdaságtörténésszel, aki lángra lobbantja szívét. A szerelmi történet mellett bepillantást nyerhetünk a 80-as évek amerikai és olasz emigrációjának hétköznapjaiba, megismerhetjük sajátos viszonyukat az „óhazához”.

2013-ban másodízben kóstolhatunk bele Daróci Attila költészetébe, a Halott életem című kötetben.
Versei ezúttal ez élet és halál örök körforgásából merítkeznek.
Születés-elmúlás, kezdet és vég. Mi van előtte, mi van utána? Tiszta, egyszerű mégis sodró, magukkal ragadó gondolatok, érzések törnek felszínre a költőből, aki nem bújik a felszínes álca mögé. Szavaira lehullnak a leplek, elénk tárul a valóság és megnyílik a végtelen, ahol együtt indulhatunk megkeresni az igazságot. Arra sarkall, hogy magunk találjunk választ létezésünk miértjére, életünk értelmére.

Talán mindannyian jártunk már úgy, hogy egy röpke gondolat átsuhant az agyunkon, ami aztán nem hagyott nyugodni. Újabb és újabb kérdéseket vetett fel. Daróci Attila verseit olvasva nem tudunk nem megállni egy pillanatra ebben a rohanó világban és kicsit eltöprengni azon, hogy vajon miből, miért is vagyunk. Hová tartunk? Mi az, ami körülvesz minket, és vajon ki tartja mindezt kézben?

Ezért érdemes elgondolkozni és elvonatkoztatni a materiális világtól és elmerülni térben és időben, meglátni a láthatatlant, érezni, amiről tudomást sem veszünk, mert annyira természetesnek hisszük: hogy élünk.

„Ezt a könyvet neked írom, Kisanna. Tudod, könyvből mesélni nem szeretek, fejből mesélni meg nem tudok, főképpen tündérekről és boszorkányokról nem, hát arról szoktam mesélni, amit a házban látsz, vagy kinn a kertben, vagy a vízparton. Mert mindennek megvan a maga igaz meséje, a rádiónak, a gyíkoknak, a csukának, a csillagoknak.”

Az író kézen fogja kislányát, és elvezeti abba a csodálatos világban, mely körülöttük él, lélegzik és „mesél”. Ebben a Kertországban meséje van az Éjszakai Dombnak, a Nappali Dombnak, egy sánta kiscsirkének, a sünök családjának, a csukának és még sok mindennek. Aki jól figyel, Kisannával együtt meghallja a csillagok meséjét…

„Jóravaló írás, mondta valamikor az igen szűkszavú, szigorú Schöpflin Aladár, ha valami tetszett neki. Hadd vegyem tőle kölcsön ezt a minősítést: Horváth Ferenc jóravaló költő” – írta Lator László az 1995-ben a Kráter Műhely Egyesületnél megjelent Képzelmész iramatai című könyv előszavában. A költő ezúttal gyermekversekkel jelentkezett. A kötetben szereplő „versek ki vannak próbálva”, hiszen több mint harminc éve gyűjtögeti, javítgatja őket, felolvasta két fiának, majd négy unokája lett a közönsége. De nem csak a családi elfogultság alapozza a könyv „sikerét”, hanem az évtizedes tanári és sakkoktatói gyakorlat, a számtalan sakktábor, ahol Micimackó, ha sakkozik, vagy A gőzgida meg a Sakk sárkány című versét hallgatta hol áhítatosan, hol kacagva a 4-10 éves korosztály.
A válogatás felöleli az óvodai kalandok sorát, a ballagást, az iskolában töltött napok élményeit, a gyermekkor számtalan csodáját, a természetet, a játékot és egy csipetnyi filozófiát. Mintha csak A.A. Milne gyerekverseinek magyar változata lenne; ott ilyen kedvesen bölcsek és esetlenek a figurák. De mégsem utánzás ez, hanem minden sora hamisítatlanul magyar. Horváth Ferenc a mi gyermekirodalmunknak avatott tollú mestere, a nyelvi bújócskák bajnoka. Mintha a méltán népszerű Cini-cini muzsika című versgyűjtemény egy újabb darabja került volna elő, tele jól mondható, játékos, kitűnő verssel. Ahogy Tarján Tamás írja A maradék idő című kötet (2000) előszavában: „Arra megy ki a komoly játék, hogy a költészet megállítsa és nyelvvé-stílussá-műalkotássá rögzítse a megállíthatatlant.”…„Ha verset főz, az messziről látszik háza kéményén: még a füstben, gőzben is élc, ötlet, szójáték, felsűrített spiritusz fehérlik-feketéllik.”
A kötet három részre tagolódik, a közel száz versből álló versgyűjtemény óvodások és kisiskolások számára készült. A könyvet Gál Magdolna rajzai illusztrálják.
Végezetül ismét Lator László előszavát idézzük: „Horváth Ferencet jó olvasni (ritka erény!), mert komolyan veszi, amit csinál. Vagy: jó olvasni, mert nem veszi komolyan, amit csinál. És jó olvasni azért is, mert komoly vagy komolytalan versei mögött mindig ott érzik a rokonszenves, eleven szellem, a szeretetre méltó egyéniség.”

Az eltűnt idő nyomában szerzője 1908. október és 1909. szeptember között írta a jelen kötetében olvasható írásokat. Rögtön ez után, 1909 őszén már a nagyregény első változatához fogott. Ennek részben az is oka volt, hogy a kiadás tervét a Mercure de France ez év tavaszán elutasította. A szerző eredeti elképzelése alapján Bernard de Fallois állította össze ezt a gyűjteményt, amely 1954-ben látott napvilágot a Gallimard kiadónál. Proust gazdag levelezésének tanulsága szerint a Contre Sainte-Beuve című kötetben a XIX. század neves irodalomtörténészének nézeteivel kívánt szembeszállni – innen az eredeti cím. Mégsem csupán Baudelaire-t, Nervalt, Balzacot elemző esszéket találunk a könyvben. Az eltűnt idő nyomában számtalan motívumával találkozhatunk itt, s ezek a változatok – Roland Barthes véleménye szerint – gyakran gazdagabban, előzmények nélküli ragyogásukban tárják elénk azokat a képeket, amelyek később a nagyregény szövetébe illeszkednek. A híres prousti elmélet, mely az önkéntelen emlékezés jelentőségét hangsúlyozza, már itt pontosan megfogalmazódik. Az író az előszóban arra figyelmeztet minket, hogy „…a tudat másodlagos. Ám mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendűségét. A fejedelmi koronát ugyan nem érdemli meg, mégis egyedül ő ítélheti oda másnak. S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.”